Ez a nő, vagy inkább lány, a tehetséges és gyönyörű kóristalány, Christine (Emmy Rossum - Holnapután), akiből pártfogója, a párizsi operaház titokzatos fantomja sok éneklecke és az új menedzsment erőteljes presszionálása árán igazi dívát farag. Csakhogy pont ekkor jelenik meg a színen a lány gyerekkori szerelme, a fiatal és egészséges Raoul gróf (Patrick Wilson), aki, mit tesz isten, egyben az operaház legfőbb támogatója is. Hamar egymásnak feszülnek az indulatok az operaház domináns hímje és a betolakodó között, ami számos érzelemdús dalban és látványos gesztusban manifesztálódik. Valahol egy erotikus thriller és egy gótikus horror díszletei között bolyonghatunk, két órán át, dalba és szenvedésbe öntve!

Egyes források szerint a színészek maguk énekelnek, ami komoly pozitívum lenne, de ezt, legalábbis Emily Rossum (Holnapután) esetében mindenképp kétkedéssel fogadnám. Ettől eltekintve Emilyt mindenkinek ajánlom figyelmébe, szépséges, tehetséges, alig 18 éves, és még ezt a kissé kényelmetlen, régimódi szerepet is jól oldotta meg! Gerard Butler viszont kevésbé csillog, pedig a sorsüldözte fantom hálás szerep lehetne, itt viszont inkább egy betépett latin rockzenésznek tűnik. De amikor felcsendül a klasszikus főcímdal, akkor még a legszkeptikusabb nézőnek is felpezsdül a vére és elfelejt azon tanakodni, hogy vajon mi tartja a fantom híres elefántcsont álarcát. Mert zsinór tutira nem, de akkor meg mi, a vákuum?